Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni az első két feliratkozómat, a 230 oldalmegtekintést, és a három pipát!
Nagyon boldog voltam!:) Remélem továbbra is elnyeri tetszéseteket a történetem!:)
Az első rész inkább kicsit egy rávezetésre hasonlít, és rövidke is... De azért elképzelésetek legalább lesz! :)
Köszönöm a kedvességeket!
Kérlek, hagyjatok nyomot magatok után, érdekel a véleményetek!
Vicky
***
2014. Augusztus 28. –
Csütörtök
Elérkezett a várva várt nap. Végre három év elteltével
láthatom a testvéremet, bár még mindig rideg körülmények között. Az
ikertestvérem, Wendy harmadik évét töltötte már egy kissé eldugott
elmegyógyintézetbe, ahol eddig nem látogathattam meg.
Ő a mindenem, mindenen mindig megértettük egymást, és segítettünk egymásnak. A testvérem mellett a legjobb barátnőm is volt, egészen a tizennegyedik születésnapunkig. Minden ott kezdődött el…
Ő a mindenem, mindenen mindig megértettük egymást, és segítettünk egymásnak. A testvérem mellett a legjobb barátnőm is volt, egészen a tizennegyedik születésnapunkig. Minden ott kezdődött el…
2011. Augusztus 30. – Kedd
- Nagy születésnapi bulit tartottak nekünk a szüleink, ami belehúzódott az
éjszakába is.
Már régóta készültünk erre a nővéremmel, hiszen mindig is ezt a napot szerettük a legjobban. Ilyenkor mindenki körülöttünk sürgött-forgott, csak ránk figyeltek, mi voltunk a figyelem középpontja. Én talán nem is voltam ezért annyira oda, de miatta hatalmas izgatottságot mutattam, hiszen ő ettől boldog volt.
A szüleink szokás szerint reggel ugyanabban az időpontban, nyolckor ébresztettek minket, mint eddig minden évben. Reggeli az ágyban, aztán irány a készülődés. Mi egész délelőtt ruhákat próbáltunk, és igyekeztünk szépre megcsinálni a hajunkat, közben pedig a szüleink díszítették a kertet, és készítették elő a bulihoz szükséges kellékeket. Wendy szemei csillogtak a boldogságtól, és az izgatottságtól. Imádtam így látni. Azt mondják, az ikrek megérzik a másik érzéseit… Nem minden esetben, de részben igaz. Igaz, ha nagyon erős a kötelék. Én mindig éreztem. Mintha én lennék izgatott helyette.
Délután elkezdődött a mulatság. Hangos zene, két nagy torta, sok barát, családtagok, minden, ami kellhet. Csodálatosan éreztük magunkat, mindenki jól szórakozott, talán csak édesanyánk nem annyira. Ő jobban izgult a buli miatt mint mi, és mindent próbált tökéletesíteni, közben pedig a négy éves kishúgunkat, Lucyt is vigyázta. Minden rendben volt, aztán mikor már az óra tízet ütött, nem találtam a nővéremet sehol. Bárhol kerestem, sehol nem volt. Még a szokásos búvóhelyünkön sem, rossz érzés fogott el. Azonnal szóltam a szüleimnek, mire mindenki keresni kezdte, de sehol nem találtuk. Sírva fakadtam. Ezek után egész éjszaka őt kerestük, az összes rokon és barát kereste, de csak reggel találtunk rá.
Az erdőben ült, egy fa alatt. Ruhái koszosak, sárosak voltak, épp, mint a haja. Megrémültem, mikor megláttam. Azonnal hozzá szaladtam, átöleltem, de nem viszonozta az ölelést. Rám nézett, és arca rideg volt, fal fehér, könnyektől áztatott. Mintha idegenek lennénk egymás számára.
Bárki kérdezte mi történt, csak hallgatott, és egy dalt dúdolászott, amit senki sem ismert, és olyan halk volt, hogy hallani is alig lehetett. Egy fél mondatot viszont el tudtam belőle csípni.
„Árulóknak hisszük az idegeneket, közben..”
Bármikor kérdeztem mire célozgat, nem válaszolt. Rémült volt. Másnapra viszont minden más lett… Egy éjszaka üvöltözés után mikor végre felkelt, és köré gyűlt a család beszélgetni, megnyílt. És minden el is romlott…
„Ő volt. Shelia tette…” – suttogta. Shelia édesapánk lévén az idősebb nővérünk. Sose szerettük, de ő sem minket. Sőt, szinte gyűlöltük egymást. Elkényeztetett, öntelt volt, és mindenáron ki akart túrni minket a családból. Igazából édesanyánk sem szerette. Viszont apánknak mondhatni a kedvenc gyermeke volt…
Később Wendy azzal vádolta őt, hogy meg akarta ölni. Azt mondta a sok lila-kék-zöld foltot ő okozta a testén. Úgy emlékezett egy fiú az erdőig kergette, aztán pedig ott a nővérünkkel együtt a srác meg akarta ölni, de nem tudták, elmenekült… Többet viszont nem árult el, semmi bővebb részletet.
Persze a történetet senki nem hitte el rajtam, és a bátyánkon, Nickel kívül. Mi hittünk neki… Nem tudtuk, miért tette volna ezt a féltestvérünk, vagy, hogy képes-e rá, mi csak Wennek hittünk. Viszont mikor tovább folytatódott a vádaskodás, és a minden éjszakai sikítozás… A dúdolás, a nem evés, és egyéb, apánk megelégelte. Mindig kemény, erős ember volt, a természete pedig elég kibírhatatlan. Utáltam vele veszekedni, túl ingerlékeny, lobbanékony természet. Néha úgy érzem, érzéketlen is… Azt felelte, ha ezt a nővérem így folytatja, elmegyógyintézetbe küldi, utolsó esélyt ad neki.
Megadta. Újra kérte, hogy mesélje el a történetet. Wendy elmondta újra, szóról-szóra ugyanazt, mint eddig, többet viszont most sem. Apánk elmondta neki a tervét az elmegyógyintézettel kapcsolatban, mire dühkitörése lett, és ököllel beleütött az üveg szerénybe, ami szanaszét vágta a kezét… Itt már minden biztos volt, mennie kell.
Már régóta készültünk erre a nővéremmel, hiszen mindig is ezt a napot szerettük a legjobban. Ilyenkor mindenki körülöttünk sürgött-forgott, csak ránk figyeltek, mi voltunk a figyelem középpontja. Én talán nem is voltam ezért annyira oda, de miatta hatalmas izgatottságot mutattam, hiszen ő ettől boldog volt.
A szüleink szokás szerint reggel ugyanabban az időpontban, nyolckor ébresztettek minket, mint eddig minden évben. Reggeli az ágyban, aztán irány a készülődés. Mi egész délelőtt ruhákat próbáltunk, és igyekeztünk szépre megcsinálni a hajunkat, közben pedig a szüleink díszítették a kertet, és készítették elő a bulihoz szükséges kellékeket. Wendy szemei csillogtak a boldogságtól, és az izgatottságtól. Imádtam így látni. Azt mondják, az ikrek megérzik a másik érzéseit… Nem minden esetben, de részben igaz. Igaz, ha nagyon erős a kötelék. Én mindig éreztem. Mintha én lennék izgatott helyette.
Délután elkezdődött a mulatság. Hangos zene, két nagy torta, sok barát, családtagok, minden, ami kellhet. Csodálatosan éreztük magunkat, mindenki jól szórakozott, talán csak édesanyánk nem annyira. Ő jobban izgult a buli miatt mint mi, és mindent próbált tökéletesíteni, közben pedig a négy éves kishúgunkat, Lucyt is vigyázta. Minden rendben volt, aztán mikor már az óra tízet ütött, nem találtam a nővéremet sehol. Bárhol kerestem, sehol nem volt. Még a szokásos búvóhelyünkön sem, rossz érzés fogott el. Azonnal szóltam a szüleimnek, mire mindenki keresni kezdte, de sehol nem találtuk. Sírva fakadtam. Ezek után egész éjszaka őt kerestük, az összes rokon és barát kereste, de csak reggel találtunk rá.
Az erdőben ült, egy fa alatt. Ruhái koszosak, sárosak voltak, épp, mint a haja. Megrémültem, mikor megláttam. Azonnal hozzá szaladtam, átöleltem, de nem viszonozta az ölelést. Rám nézett, és arca rideg volt, fal fehér, könnyektől áztatott. Mintha idegenek lennénk egymás számára.
Bárki kérdezte mi történt, csak hallgatott, és egy dalt dúdolászott, amit senki sem ismert, és olyan halk volt, hogy hallani is alig lehetett. Egy fél mondatot viszont el tudtam belőle csípni.
„Árulóknak hisszük az idegeneket, közben..”
Bármikor kérdeztem mire célozgat, nem válaszolt. Rémült volt. Másnapra viszont minden más lett… Egy éjszaka üvöltözés után mikor végre felkelt, és köré gyűlt a család beszélgetni, megnyílt. És minden el is romlott…
„Ő volt. Shelia tette…” – suttogta. Shelia édesapánk lévén az idősebb nővérünk. Sose szerettük, de ő sem minket. Sőt, szinte gyűlöltük egymást. Elkényeztetett, öntelt volt, és mindenáron ki akart túrni minket a családból. Igazából édesanyánk sem szerette. Viszont apánknak mondhatni a kedvenc gyermeke volt…
Később Wendy azzal vádolta őt, hogy meg akarta ölni. Azt mondta a sok lila-kék-zöld foltot ő okozta a testén. Úgy emlékezett egy fiú az erdőig kergette, aztán pedig ott a nővérünkkel együtt a srác meg akarta ölni, de nem tudták, elmenekült… Többet viszont nem árult el, semmi bővebb részletet.
Persze a történetet senki nem hitte el rajtam, és a bátyánkon, Nickel kívül. Mi hittünk neki… Nem tudtuk, miért tette volna ezt a féltestvérünk, vagy, hogy képes-e rá, mi csak Wennek hittünk. Viszont mikor tovább folytatódott a vádaskodás, és a minden éjszakai sikítozás… A dúdolás, a nem evés, és egyéb, apánk megelégelte. Mindig kemény, erős ember volt, a természete pedig elég kibírhatatlan. Utáltam vele veszekedni, túl ingerlékeny, lobbanékony természet. Néha úgy érzem, érzéketlen is… Azt felelte, ha ezt a nővérem így folytatja, elmegyógyintézetbe küldi, utolsó esélyt ad neki.
Megadta. Újra kérte, hogy mesélje el a történetet. Wendy elmondta újra, szóról-szóra ugyanazt, mint eddig, többet viszont most sem. Apánk elmondta neki a tervét az elmegyógyintézettel kapcsolatban, mire dühkitörése lett, és ököllel beleütött az üveg szerénybe, ami szanaszét vágta a kezét… Itt már minden biztos volt, mennie kell.
Most már három év elteltével talán minden más lesz.
Legalábbis ebben reménykedek…
Engem soha nem engedtek be hozzá, mióta elvitték nem is láthattam… A szüleinken kívül csak Nick mehetett be. Édesanyám mikor hazajött, azonnal felszaladt a szobájába és sírt, zokogott, utána egész nap. Édesapám semmit nem mondott, ő általában be se ment a nővéremhez, csak anyát vitte el. Szerinte ő a család szégyene, sosem fog megjavulni, és semmit nem változott. Természetesen Shelia mellett állt, ahogy eddig is. Engem meg sem lepett a helyzet, mégis szörnyen rosszul esett.
Nick viszont mindig elmondta, hogy van. De ő elmondása szerint sem változott túl sokat. Még mindig állítja, amit eddig, és még mindig megvannak a dühkitörései. Én nem tudtam elítélni. Tizennégy évesen egy olyan dolgot élt át, amit talán senkinek sem kívánok. Nem tudom a teljes, pontos történetet. Rajta kívül nem tudja senki sem. De borzasztó lehetett…
Most az orvosa rábeszélte a szüleinket, hogy adjunk neki még egy esélyt, hozzunk haza, hátha családi körülmények között a régi lesz, és két nap múlva úgyis a születésnapunk lesz.
Ma ez megtörténik, hazahozhatjuk, végre hazatérhet… És én elmehetek, és meglátogathatom őt. Velem jöhet haza, végre láthatom a nővéremet, és minden más lesz! Én segítek neki, hogy minden a régi legyen, és fény derüljön az igazságra. Ha pedig mégsem lesz így… Akkor sem fogom őt visszaengedni oda, soha többé.
Engem soha nem engedtek be hozzá, mióta elvitték nem is láthattam… A szüleinken kívül csak Nick mehetett be. Édesanyám mikor hazajött, azonnal felszaladt a szobájába és sírt, zokogott, utána egész nap. Édesapám semmit nem mondott, ő általában be se ment a nővéremhez, csak anyát vitte el. Szerinte ő a család szégyene, sosem fog megjavulni, és semmit nem változott. Természetesen Shelia mellett állt, ahogy eddig is. Engem meg sem lepett a helyzet, mégis szörnyen rosszul esett.
Nick viszont mindig elmondta, hogy van. De ő elmondása szerint sem változott túl sokat. Még mindig állítja, amit eddig, és még mindig megvannak a dühkitörései. Én nem tudtam elítélni. Tizennégy évesen egy olyan dolgot élt át, amit talán senkinek sem kívánok. Nem tudom a teljes, pontos történetet. Rajta kívül nem tudja senki sem. De borzasztó lehetett…
Most az orvosa rábeszélte a szüleinket, hogy adjunk neki még egy esélyt, hozzunk haza, hátha családi körülmények között a régi lesz, és két nap múlva úgyis a születésnapunk lesz.
Ma ez megtörténik, hazahozhatjuk, végre hazatérhet… És én elmehetek, és meglátogathatom őt. Velem jöhet haza, végre láthatom a nővéremet, és minden más lesz! Én segítek neki, hogy minden a régi legyen, és fény derüljön az igazságra. Ha pedig mégsem lesz így… Akkor sem fogom őt visszaengedni oda, soha többé.
***